Amikor felszálltam ma a villamosra egy apuka két 4-5 év körüli gyermekeivel ült az ajtó melletti üléseken. Csodálva néztem, ahogy annak a két gyermeknek mekkora bátorsága van. Talán nem is tudják milyen világba kerültek, amikor megszülettek, de minden érdekli őket. Figyelik az utat, a fákat, az állatokat és mit sem törődve a körülöttük lévő emberekkel hangosan elhalmozzák apjukat mindenféle kérdéssel. És ami engem a legjobban megfog a kisgyerekekben, hogy legyen az egy velük egykorú gyerek vagy egy idős ember, ők mindig mosolyogva rájuk köszönnek. Nem csak a mai gyerekek ilyenek, én is ilyen voltam, anyukám is, és mindenki más. Vajon ez a fajta bátorság mikor laposodott el bennünk emberekben?
Félünk mindentől, de azzal, hogy másokat megbántunk próbáljuk felvenni a bátorság álarcát. Szép. De hát ezek vagyunk mi, emberek.
Molly.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése